Sturm und Drang - Vihar és Vágy Fotoausstellung in Budapest

Kincses Károly Miklós Klaus Rózsáról

Az 1956-ban szüleivel és Olga nővérével Magyarországról elmenekülő kétesztendős Rózsa Miklós Svájcba került, ahol 40 évig élt hontalanként. Gyermekkorát meghatározták a menekülti státusban élés mindmegannyi embert próbáló helyzete, a zsidó apa történetei, aki élve jött vissza Auschwitz és Dachau koncentrációs táboraiból. Ezek befolyásolták a fiatalember gondolkodásmódját, alakították személyiségét. Elvégezve a svájci fotós iskolát, fotóriporterként mindig ott volt, ahol valami társadalmi igazságtalanság történt. Ez a fajta dokumentarista, tényfeltáró fényképezés meghatározója lett személyes sorsának is. A zürichi ifjúsági lázadások legjobb képeit ő csinálta – és ezzel a rendőrség célpontjává vált. Később harcolt a média szabadságáért, és a Svájci Sajtószövetség elnökeként és a Sajtótanács tagjaként betöltött pozíciója ellenére a rendőrség gyakran vegzálta, bántalmazta. A rendvédelmi szervek által róla őrzött aktacsomag 3.800 oldalt tesz ki. Három honosítási kérelmét utasították el politikai okokból. Fényképein valódi csatákat mutat, melyek az amúgy oly békés zürichi utcákon zajlottak, döntően a nyolcvanas években. Diákok, fiatal fiúk és lányok kitartóan küzdöttek az állig felfegyverzett rohamrendőrök ellen. A képek tükrözik a lázadást, az ennek nyomán kialakuló káoszt, a rendőri brutalitást és a tüntetők kiszolgáltatottságát, mely, mint látjuk, nem ismer határokat.

© Miklós Klaus Rózsa - Zürich 1971
© Miklós Klaus Rózsa - Zürich 1971

Impressionen von der Vernissage in Budapest am 3.Januar 2019

Bilder | képek

Kovács Judit, Wolsky András, Benedek Barna und Bettina Spoerri sowie Miklós Klaus Rózsa

Megnyito szöveg Gabriella Csoszó | Eröffnungsrede

2019. január 2-tól 2019. február 1. reggel nyolc óráig "fokozott ellenőrzést" rendelt el Budapesten a város rendőrfőkapitánya. Ez a semlegesnek hangzó terminus technicus a gyakorlatban az állampolgári jogok súlyos korlátozását jelenti, amennyiben a rendőrök indoklás nélkül igazoltathatnak és vizsgálhatnak át bárkit, akit csak kedvük tart. A főkapitány a hivatalos indoklás szerint "jogsértő cselekmények elkövetésének megelőzése, felderítése és megszakítása érdekében" döntött a fokozott ellenőrzésről.

Jogállamban még a rendőrnek sincs joga indokolatlanul igazoltatni bárkit, még a magyar jogszabályok is célhoz kötik az igazoltatást. Ez alól ad felmentést az, ha a rendőrség vezetője fokozott ellenőrzést rendel el. A fokozott ellenőrzés szabályai szerint a rendőrök ilyenkor nem csupán igazoltathatnak, hanem "épületet, építményt, helyszínt, csomagot és járművet" is átvizsgálhatnak. Ismétlem, minden gyanúra okot adó jel hiányában is.

(444.hu, 2019. január 3. Politika)

Én itt élek, ez a hazám. Ez 2019 Magyarországa. Nem, nincsen terrorveszély, nincsen háborús fenyegetés.

Dühös és elkeseredett állampolgárok vannak, akik tüntetnek a jogaikért. Akik élni kívánnak alapvető emberi jogaikkal, kiállni értük és a velük szemben, nélkülük meghozott törvények ellen tiltakozni. Hogy a vélemény nyilvánítása azonban mégse legyen annyira vonzó, kell hozni új törvényeket, meg kell változtatni a szabályozást, fel kell rúgni nemzetközi egyezményeket, de mindenekelőtt el kell hitetni a köztudattal, hogy a rend értük van, hogy minden jogtalanságért felemelt szó és megszervezett tiltakozás felforgatás, jogsértés, rendbontás.

Azokat, akik végig dokumentálják az eseményeket, benne a túlkapásokat, a túlzó és jogtalan intézkedéseket, akik a nyilvánosságban átírni igykeznek a rendről alkotott képet és a valóságnak egy másik oldalát is meg akarják mutatni, azokat a fotósokat, újságírókat lehetőség szerint igyekeznek ellehetetleníteni. Az eszköztár erre végtelenül kreatív és gazdag gazdag.

Ha Rózsa Miklós fotóit ma minden kommentár nélkül feltöltenénk a nyilvános felületekre, azt hihetnénk, hogy egy éppen zajló tüntetés képeit látjuk. Talán csak az öltözékek és a képeken mellesleg feltűnő járművek látványa árulná el, hogy a fotók nem ma készültek. Az ügyek és a tiltakozó tömegek ellen a hatalom által bevetett intézkedések nem változtak sokat.

Igaz, minket egyelőre nem vetnek magánzárkákba, nem vernek nyíltan véresre, ha tüntetünk vagy fotózzuk a demonstrációkat, de bejelentés nélkül kapjuk a könnygázt, felszólítás nélkül rendőrzsilipbe kerülünk,nem hagyhatjuk el a területet, szabálysértési perek sokaságát indítják ellenünk nevetséges indokokkal, kevésbé nevetséges bírságokkal, miközben a munkánkat végezzük, vagyis megmutatjuk, lefotózzuk, rögzítjük, megőrizzük a valóságnak egy másik arcát. De a valóságot megmutatni a hatalom szempontjából veszélyes és félelmetes, lázító, felforgató, rendbontó.

Miklós képei így ismerős képekként kerülnek elénk akkor is, ha korábban nem láthattuk őket. Ismerjük mindazt, ami a képen van. Velünk is így történik, lényegében pont ugyanígy.

De tovább nézve Miklós képeit mégis elkezdünk borzongani és a különbségeket is érteni, amikor azzal szembesülünk, hogy a rendőri intézkedések ellen tiltakozva egy fiatal felgyújtja magát. Nem, nem a távoli múltban, hanem mondhatni a közelmúltban. Megértjük, hogy nem, ez nem 2019 Magyarországa, bár nem tudjuk a választ, hogy már vagy még nem az? Nálunk manapság a tüntetők direktben nem áldozzák fel az életüket, legfeljebb megfagynak kültelkeken emberek a közterületen élést tiltó törvények miatt. Nálunk ha paprikaspréznek is ránk, gumibottal nem vernek bennünket a rendőrök. Inkább felfoghatatlan mennyiségű közmunkára ítélnek bennünket egy sztrájk felirat miatt vagy éppen közlekedési szabálysértés miatt rónak ránk magas összegű büntetést. Nem, nem azért mert megfotóztuk a hatalom által elhallgatni kívánt tüntetést, nem. Hanem mert leléptünk a járdáról a tüntetés fotózása alatt.

Svájcról azt hisszük, ha valahol, akkor ott aztán minden rendben megy, már már az álmosságig jól működik, a jólét és a demokrácia alapja megrendíthetetlen. Nincsenek kilengések, túlkapások. És akkor megnézzük Miklós képeit és pördül velünk a világ. A demokrácia biztos helyeként elképzelt ország képe töredezik. Ha az innen nézve sziklaszilárd Svájc demokráciája ilyen is lehet, ha ilyen természetes ott leverni, megszüntetni, feloszlatni társadalmi mozgásokat, akkor mit remélhettünk volna mi a magunk fiatal, lényegében soha meg nem erősödött demokráciájában? Ahol amikorra kialakulhatott volna már le is építették azt.

Rózsa Miklós fotói nekem, aki dühből és a változás reménye miatt választottam fotósként az utcai ellenállást  a galériák csendes tere után, szóval Miklós fotói nekem a folyamatosság bizonyítékai. Az igazságos társadalomért, az emberi jogokért való kiállás folyamatosságáról, és az ezt fenyegetésként kezelő, ezzel szemben erőszakosan fellépő hatalomról szólnak. A küzdelmekről szóló képek pedig egyszerre bizonyítékai és egyszerre formálói is a közéletnek. Felmutatják a hatalom és az elnyomás természetét. Így válik kényelmetlenné a munkáját végző fotós, a képeivel ügyeket képviselő fotóriporter, az értékek mentén képező aktivista.

Miklós fotói pedig tovább erősítik bennem a bizonyosságát annak, hogy a demokrácia messze nem adottság, hanem abbahagyhatatlan, folyamatos küzdelem. Képekkel is.

 

Csoszó Gabriella

 

Budapest, 2019. január 3.

Die Schweiz: Ein Polizeistaat       Svájc, rendőrállam

A rendőrök vadásztak rá, rendszeresen megverték, vegzálták, mert a munkáját végezte: bár egész életében kint élt, Rózsa Miklós évtizedeken át állampolgárságot sem kaphatott Svájcban, mert magát nem kímélve dokumentálta az ifjúsági ellenkultúrát és a hatósági erőszakot. Az utcai harcok krónikásának drámai fotói először láthatóak Magyarországon. A Három Hét Galéria kiállításának képei az Indexen.

Zürich, nyolcvanas évek. A magyar származású fotós rutinosan érzékeli, hogy egy rendőrfurgon jön mögötte megkülönböztető jelzés nélkül. Szorosan követi őt, majd amikor meg kell állnia egy piros lámpánál, megszólalnak a szirénák, a jelre újabb rendőrkocsik veszik körbe, és rohamsisakos készenlétisek rohanják meg az autót. Rózsa Miklóst kirángatják a volán mellől, a földön ütik-verik. A következő emléke, hogy egy cellában ébred. „Legközelebb simán csak áthajtok magán” – hallja egy rendőrtől.

Rózsa Klaus Miklós hosszú éveken át fotózta az ifjúsági ellenkultúra színtereit és a rendőri erőszak megnyilvánulásait Zürichben. Közben jó párszor megverték, számításai szerint tizenötször tartóztatták le, miközben a munkáját végezte, dokumentálni akarta az eseményeket. Képei sokáig leginkább asztalfiókban, a személyes archívumában pihentek, a nyolcvanas évek rendkívül heves utcai harcai is halványultak az emlékekben. Néhány éve azonban készült egy róla szóló egész estés dokumentumfilm, született egy könyv, és a helyzet megváltozott. A Három Hét Galéria kiállításán Rózsa Miklós nyolcvanas évekbeli fotói a rendőri erőszakról először láthatóak Magyarországon.

„Ne jöjjön közelebb, nem akarok tetveket!”

– kiabálta a rendőr az akkor nagy, fekete göndör hajú fiatal fotósnak. ”Csak azért hívtam be, mert ez a rend. Visszadobom a kérelmét!”

A jelenetre, melyet a Staatenlos című Rózsa-portréfilm megidéz, akkor került sor, amikor először utasították el az élete döntő részét Svájcban hontalanul leélő Rózsa kinti állampolgársági kérvényét. Ugyanez évtizedeken át ismétlődött. Kétéves volt, amikor az osztrák határon százezredmagukkal átszökő szüleivel és nővérével Svájcba került, 46, amikor megkapta az állampolgárságot. A kettő közötti évtizedek jelentős részben lázadásról, az ellenkultúrában való aktív részvételről és a saját igazságérzete szerint elnyomottak, jogfosztottak melletti kiállásról szóltak. És a rendőri attakok dokumentálásáról, ami miatt elmondása szerint közellenségként kezelték a hatóságok.

Zürichben 1980-tól nagyjából két éven át napi szintűek voltak az utcai összecsapások a radikális baloldali és/vagy anarchista fiatalok, valamint a rendőrök között. Több mint négyezer embert tartóztattak le, ötszáz fiatal sérült meg komolyabban a rendőri fellépésektől és több mint tucatnyi ember vakult meg a gumilövedékektől.

Ennek volt résztvevője és dokumentálója a magyar származású fotós. A szigorú bentlakásos német középiskolában elszenvedett megaláztatások után került be ebbe a számára szabadságot jelentő közegbe, a retorziók azonban csak megkeményítették. Harcolt a letartóztatott fiatalkorúak jogaiért, részt vett atomerőművek blokádjában és házfogalalásokban, miközben folyamatosan fotózott, ezért pedig hamarosan az egyik leggyűlöltebb figura lett a rendőrök szemében.

Az 1968 keményebb jeleneteit idéző zürichi harcok egy kultúrközpont körül kezdődtek, amit bezárattak, amikor a fiatalok ott „autonóm köztársaságot” kiáltottak ki. Az AJZ ifjúsági központot akarták, a polgármester azonban azt mondta, a rockzene nem kultúra, nincs támogatás. Ezért 1980 májusában az operaház előtt tartottak egy illegális tüntetést, amin elszabadultak az indulatok. 
”A ‘Mi vagyunk a város kultúrhullái’ táblák alatt a Bellevue-ből a közeli operaházba meneteltünk. A rendőrség csapdát állított. Míg a csapat szlogeneket kiáltozott, több pénzt igényelt az alternatív kultúrára, és  szappanbuborékokkal keltette fel a figyelmet, belül az operaházban száz felfegyverzett rendőr készült a támadásra. Ezek a rendőrök pajzsokkal, sisakokkal és gumibottal felfegyverkezve rohantak ki, és válogatás nélkül megvertek mindenkit a lépcsőn. Ez gyorsan ment. A zürichi emberek hozzászoktak a brutális rendőrséghez. De ezúttal nem engedtük magunkat csak úgy összeverni! Néhányan egy közeli építési helyszínről szerzett kövekkel visszatértek, és megtámadták az épület előtt elrendezett rendőröket” – emlékszik Rózsa Miklós.

A zürichi óvárosban közben a pubokból és a közben befejeződő Bob Marley-koncertről jövők is csatlakoztak, így már több ezren szívták a könnygázt a macska-egér küzdelemben. ”Don’t give up your fight!” Ami azonban a poszt-68-asok számára mámoros emlék, a rendőröknek egészen másról szólt: ők agresszív anarchista csőcseléket láttak, akik erőszakosan akarják megdönteni a rendet. A harcokban egy rendőr szívrohamot kapott.

Ez csak a kezdet volt. A következő időszakban folyamatosak voltak az összecsapások, Rózsa Miklós pedig mindenhol ott volt. A részt vevő, akcionista fotográfiát művelte, ahol nem válnak el élesen a szerepek: egyszerre lázadt és dokumentált, miközben maga az események rögzítése lett számára a lázadás személyes formája. „A zürichi ifjúsági lázadások legjobb képeit ő csinálta – és ezzel a rendőrség célpontjává vált” – állapította meg a kiállításmegnyitón a kurátor Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója.

„Soha nem ítéltek el, nem tettem mást, mint fényképeztem” – mondja ma is Rózsa Klaus Miklós. A rendőrök hatszor verték meg keményen, tizenötször tartóztatták le – a vegzálások akkor is folytatódtak, amikor már a Svájci Sajtószövetség elnökeként működött. Utólag kikérte a személyes megfigyelési aktát, ezek összesen 3800 oldalt tesznek ki.

„300 ezer embert figyeltek meg Svájcban, arányaiban többet, mint az NDK-ban a Stasi” – állítja. „Itthon nem tudják, hogy nyugaton a hatóságok mennyivel durvábbak voltak, mint a magyar rendőrség. Svájc közel állt ahhoz, hogy durva rendőrállam legyen” – mondta nekünk Rózsa Miklós a kiállításán, aki szerint a svájci diplomácia még ma is gyanakodva néz rá. „Tény, hogy a mi dokumentumfilmünk nem egy 'Svájc-barát' film. Viszont igaz. Aki megnézi ezt a filmet Svájcban, többnyire sírni szokott, mert nem tudják, hogy itt ilyenek történtek” – mondta.

Rózsa Miklós a kétezres években részlegesen visszaköltözött Magyarországra. Most kétlaki, de alapvetően Zürichben él többet. „Azt szoktam mondani, hogy a haza ott van, ahol a barátok vannak.”